Az elemekkel nem lehet feleselni

Három órakor indultam el. Úgy éreztem magam, mint háborgó óceán közepén a csónak, mely léket kapott. Már nem számított az idő, két perc ugyanúgy halálos volt, mint két óra, amennyit valóban közvetlenül kint töltöttem. Kicsinek, jelentéktelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az elemekkel nem lehet feleselni. Akkor értjük meg igaz erejüket, mikor a pusztítást látjuk, amit művelni képesek. Képeket, jeleneteket egy hurrikánról, egy futótűzről, a tenger tombolásáról. Mi mozgatja ezeket? Honnan szerzik az erejüket? Sosem fért a fejembe, hogy miből eredhet ekkora pusztítás.

Mikor ott voltam a közepén, nem erre gondoltam. Nekifeszültem a légtömegnek, ami mindig másik oldalamról ütközött nekem. Fújt a szél? Nem, annál több volt, egy szélnél több volt.
A buszmegállóban emberek tömörültek, én már nem fértem be a tető alá, bár nem hiszem, hogy sokat segíthetett, a szél mindenhova befújta a havat, a jeges tűszúrásokat. És közben, ott a buszmegállóban, ahol egy órát vártam felesegesen a buszra a hóviharban, mélázva figyeltem, ahogy két szerelmes lélek egymásra mosolyog.Vékonyan voltak öltözve, talán jobban át voltak fagyva, mint én. Mosolyogtak, és a lány, a göndör, csapzott hajú lány, aki szinte tetőtől talpig fehér volt a hótól, kacéran kacagott, a fiú pedig csak ölelte és állta a szelet helyette is.

Egy óra múlva döntöttem úgy, hogy nem szeretnék tovább várni, de utazni sem a busszal. Féltem tőle, nem mertem megbízni benne. Az én szerencsém, a személyes szerencsém, hogy édesapám is a városban volt. Igaz, hogy Pécs túlsó felén, igaz, hogy tudtam előre, hogy napsütéses időben fél óra gyalog, de úgy gondoltam, jobban hangzik akár egy óra gyaloglás ebben az időben, mint még bizonytalan ideig állni egy helyben., hiszen addig is legalább mozgásban leszek.

Nekivágtam. Gyakran meg kellett állnom, mert úgy süvített a szél, hogy azt hittem, egy az egyben feldönt. Félő volt, hogy eltévedek, mert Pécs nem a szülővárosom, s éppen csak a környező épületekig láttam el, és azok is inkább csak homályos sejtelmek voltak, mint kézzel vagy inkább szemmel foghatóak. Háromnegyed órát gyalogoltam. Ez idő alatt alig emeltem fel a fejem, a tekintetemet szinte végig a cipőmön tartottam, ugyanis ahányszor felnéztem, hogy tájékozódni tudjak, éles jégdarabkák csapódtak az arcomnak, mint meteoritek, s a szememet alig tudtam kinyitni, mert szempilláimat azonnal ellepte a hó. Mire felértem a Természet Tudományi Karra, ahol édesapám tanít, már nem éreztem semmit. Sem hideget, sem meleget, sem az érintéseket. A fűtött épületben fél óra csendes nyugalmam volt, mire édesapám kijött a tanteremből. Lehámoztam magamról jeges bunda kabátomat, ami egy az egyben átázott, és a radiátorra terítettem. A szemüvegemre vastagon rárakódott a jég, az is a fűtőtesten végezte. Kellett egy tíz perc, mire én magam olvadni kezdtem, s ahogy ismét érezni kezdtem a hőmérsékleteket, vacogni kezdtem. Különös volt rájönni, hogy én magam hidegebb vagyok, mint körülöttem a levegő. A testem is reagált erre, nem csak az elmém. Remegtem, vacogtam, az izmaim rángatóztak, hogy hőt termeljenek. Szédültem, hányingerem volt.

Aztán édesapám jött, és indultunk. Felhúztam a kabátom, ami fél óra alatt nem száradt meg, sálam, sapkám. A kocsival a templomkertben parkolt le reggel, ami alapvetően öt perc séta az épületből, most a viharban tíz percet gyalogoltunk. A kocsi zárva volt, ablakai felhúzva, mégis több helyen becsapott a hó.

Öt óra múlott, mikor az autó motorja felbúgott. Az első piros lámpánál, amit még a városon belül elkaptunk, nem tudtunk elindulni, mikor zöldre váltott. Az aszfaltot két-három centis tömör jégréteg és rengeteg hó borította. Én magam szálltam ki és löktem meg  kocsit hátulról. Rátértünk a hatos útra, s el sem tudtuk hagyni Pécs hivatalos határát. Besoroltunk a sorba, eleinte még haladtunk akadozva, aztán megállt az egész. Majdnem egy egész órát álltunk a hidegben, átázva. Nem mertük járatni a motort, mert nem volt tele a tank, és nem tudhattuk, hogy meddig fog még tartani ez a nap. A híradóból tudtuk előre, hogy baj van, de abból tanulva, hogy a piros lámpánál vízszintes talajon nem tudtunk elindulni a kocsival, nem mertünk kerülő úton menni, hegyen völgyön keresztül, nehogy ott ragadjunk valahol. Ezek után is csak araszolva, haladtunk, s többször is megakadt a sor. Volt, hogy semmit nem láttunk, csak az előttünk lévő autó két piros lámpáját, és azt is csak sejteni véltük. Úgy mozogtunk, hogy mindenki az előtte lévőt követte, ugyanis azt sem tudtuk, hol az út, az út szélét jelző pálcák teljesen elvesztek a havas forgatagban. A szél olyan erősen fújt, hogy többször megfordult a fejemben, vajon mikor fogja felborítani az autót.

Az út szélén néha láttunk hatalmas hóbuckákat. Később jöttünk rá, hogy azok bizonyára autók lehettek, amiket betemetett a hó. Ki tudja, talán a benzin fogyott ki, vagy egyszerűen elindulni nem tudtak. Néhol árokba fordult autókat, és roncsokat szállító trénereket is láttunk. Rémisztő volt.

Ma már nem emlékszem az érzésre, hogy mennyire fáztam, csak a gondolatokra. A félelemmel vegyes reszketeg izgalomra, az adrenalinra, és az olykor rám törő hisztérikus kirohanásaimra. Nehéz ezt megfogalmazni. Azóta sem tértem észhez, kába vagyok. Azon kapom magam, hogy gondolatok nélkül ülök és meredek előre. A tegnapi félelem belém akkor belém költözött és még nem sikerült kiűznöm.

Este nyolca értem haza.