Süt a nap. Gyengén, erőtlenül, de kitartóan. Egyre hosszabbak a fénnyel s rövidebbek a sötétséggel töltött időszakok. Fotoszintetizálok. Lehunyom a szemem, szemhéjamon át égető vöröset látok. Magamba szívom és elraktározom a sötét időkre. A vaksötétekre, hogy majd belülről világítsam önmagamnak a járatlan ösvényt.
Fény nélkül nehéz lenne a kitaposatlan úton haladni. Még eltévedek. Vagy elbotlok. Gyászos lenne.
Ma lenne a temetés. Vagyis hát van is, csak nem lehetek ott. Esélyem sincs. Abban reménykedem, hogy ezzel magamban is lezárhatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelő! A megjegyzésed moderálásra kerül, hogy mindenképp elolvassam. Kérlek, ne ijedj meg, ha nem lesz rögtön megjelenítve. Ha tehetem, válaszolok is rá :) Köszönöm!