Azt tanultam, hogy alázattal kell fordulni a mindennapok felé, a munka felé, mások felé. A zene mégis kicsit különböző. A zenéhez nem csak alázat, szenvedély is kell. Érezni kell a zenét, amit hallgatsz, s amit művelsz.
Fáradt vagyok és feszült. Nem jut már ilyenkor elég alázat semmihez. Nem engedhetem el magam, folyamatos jelenlétre van szükség különben ha nem figyelek oda, még kigáncsolnak.
Szattim, sajnálom. Az én hibám, tudom. Mégis bármennyire igyekszek kifacsarni magamból egy szikrát, hátha lángra lobban a kiszáradt, elhagyatott, fakó, törékeny fűszál a talpunk alatt, nem megy. Elfogyott, nincs már több mondanivalóm. Ebben rejlik a kulcs. Szavak nélkül maradtunk. Mert addig a pillanatig, amíg gondolunk egymásra a mindennapokban és van mit megosztanunk egymással, nincs veszve semmi, még ha időnk és energiánk véges is.
Azt hiszem, régen tudtuk már. Írtam is már róla, burkoltan, de egymásnak még nem mondtuk ki. Fáj az embernek ilyet beismernie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelő! A megjegyzésed moderálásra kerül, hogy mindenképp elolvassam. Kérlek, ne ijedj meg, ha nem lesz rögtön megjelenítve. Ha tehetem, válaszolok is rá :) Köszönöm!